Auckland Museum / CC BY
Évekkel ezelőtt úgy alakult az életünk, hogy egyikünknek sem volt már inges-öltönyös-kiskosztümös munkája. Ekkor bevágtam a sarokba a vasalódeszkát - és szégyen, nem szégyen, azóta csak nagyon ritkán húzom elő.
Saját, elárult vasalódeszkámra gondoltam, mikor több cikkben is…
Az egész úgy kezdődött...
hogy elkezdett fájni a derekam.
Ebben egyfelől nem volt semmi különleges, tekintve, hogy a koronavírus körülmények jelenleg messze nem ideálisak. Másfelől sem, mivel ebben az életkorban-és kultúrában természetes az "itt fáj, ott fáj, amott fáj" - no de ehhez nem voltam…
(kép forrása: Canva.com)
Az elmúlt időszakban rendbe vágtam az itthoni munkavégzés körülményeit, így a csuklóm állapota is sokkal jobb lett. Felpolcoltam a monitort, szereztem egy tüskés ülőpárnát és gondosan ügyelek arra, hogy ne merevedjek bele egy-egy pozícióba órákig - most mondjuk nem is…
Túl a második héten, belerázódtunk a tanulásba/munkavégzésbe, távtornába/edzésbe/jógába.
Erre előjött alagút-szindróma a kezemben, aminek két éve már egyszer búcsút intettem. Ez egyfajta "tanító" betegség számomra - figyelmeztet arra, hogy tényleg oda kell figyelnem a tartásomra a gép előtt…
Lassan eltelik az első, itthon töltött munkahetünk (3 otthon tanuló/dolgozó fő) - arra gondoltam, hogy itt az idő mozgás szintjén levonni a tanulságokat.
Elöljáróban annyit, hogy gyakorlott otthon (is) mozgó vagyok - még 96-ban kattantam rá a Callaneticsre (no az sem ma volt). Bárhol képes voltam…
Igazán jóleső érzés, ha masszázs után azt látom, hogy vendégeim elégedetten nyújtóznak, forognak , szemlátomást belakják testüket.
A minap egyikük elmesélte, hogy évekkel ezelőtt rendszeresen jógázott és akkor érezte magát ennyire "egyben". Nem tudom, azóta visszatért-e az órákra, de abban…